Hey People! Hát, ismét szingli lettem. Furcsa érzés, az egyszer biztos. Már elég hosszú ideje nem voltam egyedül. Most olyan furcsa... mintha felszabadultam volna. Nem tartozom senkinek felelősséggel, nem kérhet senki számon rajtam semmit. M. tulajdonképpen "javasolva" kijelentette, hogy ennek már vége. Nem tudtam mit tenni, elfogadtam. Tudtam már én is, hogy ennek vége van már, csak rosszul jött ki a lépés, és így kicsit rosszul esett. Kicsit... na szépen fogalmaztam... Nem kicsit, nagyon rosszul esett. Az egész estét végig sírtam, az összes emléket, ami hozzá kötött eltettem, a fotókat, ajándékokat, mindent. Mégsem érzem azt a nagy bánatot. Persze hogy szerettem, de már ebben neki is igaza volt, hogy már nem annyira, mint rég. Minden megromlott körül belül egy hónapja. Vagy, amikor legutóbb hazajött. Azóta semmi sem volt olyan, mint azelőtt. Elszeparálódtunk egymástól, nem foglalkoztunk szinte egymással. Lehet, hogy tényleg jobb, hogy ennek most vége lett...
Z. még mindig aggaszt. Most hajba kaptunk egy kicsit, és nem tudom, mi lenne a következő HELYES lépés. Szeretném, ha olyan lenne a viszonyunk, mint pár napja. De már nem hiszem, hogy így lesz. Ő hogy is mondjam... nincs túl jó lelki állapotban (nem mintha én abban lennék...), és emiatt szerintem egyáltalán nem aggasztja ez a dolog. Sőt, szerintem ő már ezen túllépett. Nekem nem megy olyan könnyen. Szerintem én itt már semmit sem tudok tenni. Jobb lesz, ha én is túllépek a történteken, és elválnak a közös munkán kívüli útjaink. Az egyetlen gond, hogy ez megy a legnehezebben. Mikor reggel felkeltem, azt hittem egyszerűbb lesz, ha a tegnapi szakítási bánatomban elfojtok mindent, és nem leszek nyitott semmire sem. De nem jött össze. Már most megint ezen gondolkozom, hogy milyen értelmetlen dolgon kaptunk össze. Ha vissza is tudnék lépni az időben, nem hiszem, hogy változtatnék a dolgokon. Muszáj csupán munka-kapcsolatra szorítkozunk. Zs. is megmondta, hogy tényleg jobb lenne, ha csak a munka kötne össze minket, semmi más. Tudom, hogy igaza van, teljes mértékben osztom a véleményét. De mégis rosszul esik, hogy Z. ennyire... hogy is mondjam... butus. De persze nem csak ő. Ebből a szempontból én is az vagyok. Nagyon is. E. is itt szapul, hogy ne marjuk már egymást, ne veszekedjünk folyton, hogy majd menjünk fel hozzá beszélgetni, csak ne veszekedjünk. De ha elé állok, tudom, hogy nem fogok tudni a szemébe nézni. Nem tudok, mert... áhh... ezt nem tudom leírni. Ő tudja, hogy miért. Annyi nekem épp elég.
M. 2 (egy exem, mellesleg nagyon jó barátom) is leamortizált, hogy legyek jobban. Össze is jött neki. =) Ő az egyik legfontosabb ember az életemben, nagyon sokat jelent nekem, hogy ő van nekem. Mindig fordulhatok hozzá. Ilyenek az igazi barátok, mint ő.
Elég ennyi mára, majd jelentkezem újabb, frissebb infókkal legközelebb! Csók, puszi: MiszaMisza
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése