Hey People... Most két hónap telt el, mióta nem írtam, ezért ismét bocs.
Sok minden történt az lemúlt időszakban, de valahogy most mégsem találom fontosnak a boldog dolgokat.
Itthon volt Ő, de már ismét egyedül maradtam. Ha minden egyes könnycseppért, amit ilyenkor ejtek, kapnék mondjuk 100,- -ot, már meggazdagodtam volna. Három boldog találkozás, sok boldog pillanat, és rengeteg könny a három fájdalmas elválás után. Azt hittem, mostanra már megedződtem, erős leszek, de nem így lett. Míg láttam és a szemem előtt volt, nem tűnt olyan nehéznek. De miután már egyik pillanatról a másikra rádöbbentem, hogy nem láthatom már, összetörtem. Úgy zokogok még most is, mint egy kisgyermek, akitől elvették a legféltettebb játékát. Csak annyi különbséggel, hogy nekem a szívemet vették el. Tulajdonképpen nem is elvették. Én adtam oda. De nem is ott kezdődik a probléma, hogy rossz embernek adtam volna oda, mert nem így van, hanem olyannak, aki túl messze él ahhoz, hogy tényleg boldogok lehessünk együtt.
Lehetetlen egy dolog a szerelem... Mindig olyan emberbe leszünk szerelmesek, akivel sosem jön össze tökéletesen. Nem lehettek álom pár, a kivételes ellenpélda a többieknek. Mindenki csak papol a tökéletes kapcsolatról, de senki sem tudja megvalósítani.
A mi kapcsolatunkat sajnos a lehető legmeghatározóbb tényező befolyásolja: a távolság. Minden annyira tökéletes lenne, csak ez a kiváltó tényező az egyetlen hibás faktor (lopott szó =P ).
A faktorról jutott eszembe, hogy milyen témával kapcsolatban használta ezt M.
Feküdtünk az ágyon, és beszélgettünk. Szóba jött, hogy miért nem tudok megbízni benne. Mondtam, hogy azért, mert félek. Félek, mert ő az egyetlen, aki meg tud bántani. Erre mondta, hogy ő egy olyan "faktor" az életemben, aki megbánthat, ezért sosem fogok benne bízni.
Ez butaság. Nagyon szeretem, de ahhoz, hogy valakiben teljes mértékig megbízzunk, ahhoz bizonyítani kell. Tudom, hogy ő nagyon sokat bizonyított, de olykor elveszítjük a másokba vetett hitünket, s már nem tűnik olyan könnyűnek az a bizalom dolog. Nekem épp elég az, hogy bármi történhet, mert nem vagyok ott, nem tudom kivédeni a "támadásokat". És ez szerintem fordítva is igaz. Nagy mértékben befolyásolja a hitet az is, hogy a másik környezetében talán olyan emberek vannak, akitől még a jelenlétedben is féltenéd a másikat. Megbízom benne, de muszáj józannak is maradnom...
Egyszerűen nem tudok másra gondolni. Két barátom próbál vidítani msn-en, de nem megy. Tanácsolnak minden félét, de legfőképpen azt, hogy mozduljak ki, vonjam el egy kicsit a figyelmem. De legszívesebben csak feküdnék és sírnék megállás nélkül. De még a saját szobámban is fájdalmas lennem, hiszen minden rá emlékeztet. Ha az ágyban fekszem, eszembe jut, hogy tegnap este még hozzá bújva feküdtem... Ha itt ülök a gép előtt, eszembe jut, ahogy idehajolt hozzám és megcsókolt... Ha az ablakba állok és kifelé nézek, eszembe jut, ahogy mögém állt és megölelt... Nincs olyan része a szobának, ami ne emlékeztetne rá. Nem csodálkoznék, ha éjjel a nappali kanapéján kötnék ki...
Már valószínűleg a gépen ül és hazafelé tart. Érzem, hogy egyre távolabb kerül tőlem. Hogy a boldogság ajtaját hirtelen mintha becsapták volna előttem, s a magány szobájában állva a falak egyre mennének egymás felé, mígnem összenyomnak. Akár egy elvarázsolt szoba.
Annyira elkeseredett vagyok, hogy énekelni sem tudok egy sornál többet anélkül, hogy ne állnék meg sírni... Az ének eddig mindig eredményre vezetett, jobban lettem, de most ez sem segít. Sosem voltam még olyan rossz állapotban, hogy ne tudtam volna akár csak egy kicsit is énekelni. De most... teljesen szétestem. Még jó, hogy van egy hetem összeszedni magam... Ha ez nem lenne, el se merem képzelni a teljesítményemet a suliban...
Én most már lelépek, hátha találok valami olyan zugot, amiben az összes emlékemet leveszítem, és csak ülök... Jó éjt mindenkinek! Csók puszi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése