Hideg van. A türkizkék cipzáros pulcsimban ülök a képernyő előtt, miközben azon gondolkoztam, mi van velem. Nem sok mondanivalóm van, mégis annyi mindent le szeretnék írni. Az írás az egyetlen dolog, amibe menekülhetek. És ezt meg is teszem.
Szomorúnak érzem magam. Sorry, az is vagyok. Nem tudom, hogy mi történik körülöttem, de inkább jobb is, ha nem tudok róla. Úgy érzem, bezárkóztam a magam kis világába, amibe senkit nem engedek be. Ha akarnám se tudnék mit tenni ez ellen. Az esős idő elnyom, a barátaim szétszéledtek az iskolakezdés miatt, így egyedül maradtam. Mint az EMOsoknak fáj a világ, úgy nekem a valóság fáj, illetve azt elfogadni. Sokat tettem már másokért, de mások értem... annál kvesebbet. És ott tartunk, hogy most nekem lenne szükségem segítségre, de nem számíthatok senkire sem. Ezt a terhet muszáj egyedül cipelnem, nem segíthet senki sem. Tudnék változtatni a dolgokon, egyszerűbb is lenne, de nem jobb. Nem akarom csak azért az egyszerűbb utat választani, mert könnyebb. Az olyan, mintha megfutamodtam volna, amit sosem teszek.Pedig annyival könnyebb lenne! De az igazság az, hogy... félek. Félek a változástól, attól, hogy a más... rosszabb. Pedig mondják, hogy minden rosszban van valami jó. De abban a rosszban, amiben most vagyok, nem látok semmi jót. Segítsen már valaki meglátni a helyes utat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése